Van egy régi szamuráj mondás: "Ken fude ittai", azaz "kard és ecset egylényegű". A vonások precíz íve, az ecsetet tartó kéz rezzenéstelen pontossága, a koncentráló elme kihegyezett figyelme megegyezik a japán kardvívók gyakorláshoz való hozzáállásával. A kalligráfia gyakorlása és a harcművészet gyakorlása az elme csendjében összeér, és ez a találkozás a szamuráj útjának szimbólumává vált.

Egy szamuráj - ha azt akarta, hogy komolyan vegyék - a tanulás és a harcművészetek gyakorlása által válhatott azzá, akinek foglalkozása, hivatástudata és életmódja szerint lennie kellett. A XVI-XVII. században már az a szamuráj, aki némi alapműveltséget nem tudott magáénak, nehezebben érvényesíthette magát a többi szamurájjal szemben a politika és a stratégia színterein, és ha nem jött egy olyan csata, amiben bizonyíthatta rátermettségét, valószínűleg soha nem emelkedhetett fel. A gazdagabb családok gyermekei már komolyabb iskolázottságot is kaphattak, mert náluk a magasabb szellemi képzésre való igény, a család iránti felsőbb elvárás és az anyagi háttér magasabb szinten állt. Elvárták egy szamurájtól, kiváltképp a gazdagabb családok gyermekeitől, hogy a lelkükkel, szellemükkel is foglalkozzanak a béke napjaiban. Sok szamuráj írt gyönyörű haikukat, festett képeket vagy formázott szobrokat. A nagy kardforgató, Mijamoto Muszasi is végzett művészi tevékenységet, többek között írt és szobrászkodott. A kalligráfia gyakorlása azonban talán minden művészeti ágnál jobban hasonlít a kardforgatásra, ezért a shodo gyakorlása alapvetővé vált. Igaz volt-e vagy sem, úgy hírlik sokan vallották, hogy képesek megítélni egy szamuráj harci tudományát arról, ahogy a tollat tartja és ahogy a jeleket papíra veti.

Az idősödő, sokat tapasztalt Muszasi maga is úgy fogalmazott az Öt Gyűrű Könyvében, hogy "ha csak a kardfogatás technikája foglalkoztat, soha nem ismered meg a kard igazi útját." Aki csak a gyilkoláshoz ért, igen sebezhető, mert nincs meg benne az élet teljességének átfogó szemlélete, így vannak dolgok, amelyeket képtelen megérteni vagy megélni. A művészetek, a tudomány és az elmélyült meditáció segítettek a szamurájoknak életük, belső világuk teljességének kifejezésében, melyben az ellentmondások szorítása meglazulhatott, a lelkük felengedhetett, személyiségük megnyilvánulhatott.

Mivel a szamurájok egy jelentős része a béke mindennapjaiban is igyekezett nem elpuhulni, edzéssel és a harci tudományok gyakorlásával is sok időt töltött. Mivel ezek mindig a maguk szitakötő-létére emlékeztették őket, szükségük lehetett a művészetek maradandóságának ígéretére, amely mégsem töltötte el őket a hiúság vagy a ragaszkodás érzésével, mert azok megakadályozták volna őket kötelességük maradéktalan és halogatás nélküli teljesítésében, ami szégyent jelentett volna az egész családjuk számára, és így talán az életükbe is kerülhetett. Az egyetlen olyan dolog, amire egy átlagos szamuráj lelkiismeret-furdalás nélkül költött, amelyhez ragaszkodott az a kardja volt. Nem számított, hogy egy szamuráj gazdag-e vagy szegény, a legbecsesebb értéktárgyának minden bizonnyal a kardját tekintette, ami élet és halál eszköze volt a számára.

A háborúk csökkenésével a szamurájok újabb feladatokat is kaptak az adminisztráció és a hivatalnoki munka területén. Noha ez a szolgálat nem az a szolgálat, amelyre egy szamuráj valójában felkészítést kapott, a tanulás még sokkal inkább fontossá vált. A XIX. századra a szamurájok között alig volt - ha volt - tanulatlan ember. Az írás ekkor már nem csupán gyakorlás és művészet, hanem sokuk számára megélhetés. A kard azonban egészen a viselésének betiltásáig ott volt a szamurájok oldalán és jelezte rangjuk, méltóságuk, társadalmi osztályuk és foglalkozásuk mibenlétét. Az igazi szamurájok még ekkor is ragaszkodtak őseik harci útjához, gyakorlással és szellemük élesen tartásával igyekeztek a kard és ecset útának járására. A yawara, aikijitsu, ju-jutsu és más művészetek gyakorlása mellett a kardfogatás tudománya, a kenjutsu maradt a szamurájok legnemesebb művészete, és mind a mai napig elengedhetetlen ismeret és gyakorlat a kardforgatás technikai és szellemi része a szamurájok még élő harci irányzataiban. Ha pedig jó mélyen elgondolkodunk a szamurájok kettős útján, ma is igaz a mondás: "ken fude ittai".

 Spalovszky Csaba sensei

(Tanulj japán diplomás mestertől igazi Japán Ju-Jitsu-t és Kenjutsu-t a Torashin Dojo-ban Budapesten: www.torashinjujitsu.hu)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.