Vándor a villámló karddal
- Sekiguchi Jushin és a Sekiguchi Ryu születésének legendás története -

Ahogy a régi történelmi tekercsekben és könyvekben írják, minden abban az esztendőben kezdődött (Kr.u. 1560), amikor Imagawa-szama[1], Szuruga ura úgy döntött, hogy hadjáratot indít, melynek során keresztül kell haladnia Owari földjén. Az a terület akkoriban a híres daimjó[2], Oda Nobunaga nagyúr birtokában volt. Imagawa Josimoto-szama (Imagawa Yoshimoto) már a szacuki[3] havában felkészült a hadjáratra, amikor a földművesek elkezdik a földbe ültetni a rizspalántákat. A következő hónapban[4], ami általában az év legszárazabb időszaka, amelyben a víz értékesebb még a mindent elvágó acélnál is, Imagawa Josimotó nagyúr elindult egy hatalmas és pusztító hadsereg élén Kiotó felé. Oda-szama azonban ádáz harcos volt, aki nem ismerte a félelmet, kiemelkedő volt a harci stratégiában, lenyűgöző érzéke volt az irányításhoz és a csapatok vezetéséhez, így dacára annak a rettentő ténynek, mely szerint az ellenség csapatai sokszoros túlerőben vannak, Oda nagyúrnak sikerült egy máig emlékezetes győzelmet aratnia Okehazama közelében. Imagawa Josimotó-szama szamurájhoz méltó halált halt a csatában, kardjával a kezében, miután két szamuráj, feltehetően Hattori Koheita és Mori Sinszuke közös erővel legyőzték őt.

Okehazama után az események lendületet vettek, a végzet kereke egyre gyorsabban forgott, míg végül bekövetkezett az Imagawa klán végső veresége. Egy rendkívüli képességű harcos, Szekigucsi Jarokuemon Udzsimune (Sekiguchi Yarokuemon Ujimune), aki abban az időben az Imagawa-család szamurája volt, elhagyta a család kastélyát, hogy az Atago-hegyen (Atago-yama) egy intenzív edzés és meditáció után a harcos valódi útjának szentelje az egész életét, vagyis a harcművészetek gyakorlásának és tanulmányozásának. Keményen edzett és sokat meditált, sem a keze, sem az elméje nem pihent a nagy munka közepette, mígnem a képességei és a tudása csaknem páratlan szintre fejlődött. Ekkor vándorlásba kezdett, amely során nagy hírnevet szerzett a japán szamurájok körében. Úgy nevezték, hogy Szekigucsi „Dzsúsin” (Sekiguchi Jushin), vagyis a „Fenevad szívű”.

Abban az időben történt, hogy Tokugawa Jorinobu-szama (Tokugawa Yorinobu), a Kisu Han[5] ura meghívta vakajamai kastélyába Szekigucsi Dzsúsint, az akkor már híres kardforgató mestert, majd megkérte őt, hogy mutassa be legendás tudását és képességeit. Szekigucsi Dzsúsin úgy lenyűgözte a házigazdát a villámgyors, hajszálpontos és hatékony technikáival, hogy Tokugawa-szama felkérte, maradjon végleg vakajamai kastélyában és tanítsa meg a stílusát, a Szekigucsi [SinSin] Rjú (Sekiguchi [ShinShin] Ryu) iskolát. Így történt, hogy a mester ott maradt és leszármazottaival együtt elnyerte a „Gorjúgi Sinan” („Goryugi Shinan”), vagyis egy „hivatalosan engedélyezett stílus tanítója” címet. Tokugawa Josimune (Tokugawa Yoshimune) nagyúr, a 8. sógun még a Menkyo Kaiden[6] fokozatot is elérte a Sekiguchi Ryu rendszerében.

Szemben a Tokugawa klán által kedvelt másik stílussal, a Jagjú Sinkage Rjú (Yagyu Shinkage Ryu) rendszerrel, a Sekiguchi Ryu inkább volt ádáz és agresszív. Nem volt ritka, hogy míg a nagyúr a Sekiguchi Ryu rendszerét gyakorolta, addig a Yagyu iskola látta el a testőri, védelmi feladatokat. Talán ez lehet az oka annak, hogy a Yagyu Shinkage Ryu iskola formagyakorlatai olyan halkak, így passzolnak a testőri feladathoz. Ezzel szemben a Sekiguchi iskola formagyakorlatait (kata) rendszerint a rájuk és az iskolára jellemző hosszú, hangos, összpontosított kiáltás (kiai) kíséri: az „iiieeeeeiiii”. Egy másik számottevő stílusjegy az úgynevezett „tobi chigiai” („tobi csigjai”) mozdulat, ami valójában egy váltott lábbal végrehajtott, ugrásszerű süllyedés, amely segít nem csak kézzel végrehajtani egy vágást, hanem a gravitációs erőt is felhasználva. A harmadik fontos stílusjegy a kard pengéjének hossza. A Sekiguchi Ryu kardforgatói a megszokottnál hosszabb pengét használnak. A penge hosszúsága egyénre szabott, melynek kiszámítása úgy történik, hogy az illető magasságából le kell vonni 3 saku (shaku= 30,3 cm) hosszúságot, akkor megkapjuk az adott személyhez illő penge méretét. Ez a hossz előnyt jelenthetett csatában és párbajoknál, ahol általában katana volt a felhasznált kard. Azt is lényeges megemlíteni, hogy bár a kard hosszú, a vele végrehajtott mozdulatok fölöttébb gyorsak. A régi időkben az iskolát nem ismerő – vagy szándékosan félrevezetett – emberek már csak a penge hosszából is gyakran gondolhatták, hogy a stílus nyilván lassabb, így kontratechnikákat alkalmaz, avagy éppen ellenkezőleg, vagyis hogy ilyen fegyverrel a legcélszerűbb, ha az ember előre támad, úgy talán nem kell védekeznie a fegyverforgatónak. Tulajdonképpen mind tévedtek, így ebben a tévedésben érte őket a vég.

A Sekiguchi Ryu egy ma is létező iskola, ám Japán területén kívül jelenleg csak egy maroknyi embernek van képzettsége és hivatalos jogosultsága tanítani, természetesen nem véletlenül. Az iskolának több ága ismert, melyek más-más területre koncentrálják a gyakorlásukat. Néhányan a Sekiguchi Ryu Ju-Jutsu, mások a Ken-Jutsu vagy a Batto-Jutsu - avagy Iai-Jutsu - területére összpontosítanak. Magyarországon elsősorban a Sekiguchi Ryu Batto-Jutsu[7] stílust gyakoroljuk és tanítjuk, melyet egy eredeti, tradicionális, japán vonalon keresztül kapunk. A Sekiguchi Ryu Batto-Jutsu stílust a 17. generációs Soke[8], Jamada Tosijaszu (Yamada Toshiyasu) nagymester személyes irányítása és tanítása mellett oktatjuk Magyarországon, Európában a 3. országként. Yamada mester azon kevés japán nagymesterek egyike, aki hajlandó külföldieket is megtanítani a művészetére, amennyiben érdemesnek találja őket rá. Ha az ember bizonyítja, hogy valóban meg akarja tanulni ezt a valóban eredeti japán stílust, ami még mindig az egyik legegyedibb a világon, akkor ma már van rá lehetőség.

Spalovszky Csaba Sensei (Magyarország, Budapest),
Soke Yamada Toshiyasu személyes tanítványa

2014. augusztus 6.

www.sekiguchiryu.hu
www.torashinjujitsu.hu

[1] A „szama” (jap.) szó jelentése „nagyúr” vagy „úr”. Olyan emberre mondják, aki nagyon magas rangban és/vagy tiszteletben áll.

[2] A „daimjó” (jap.) jelentése „hadúr”, "hűbérúr", „úr”, de szó szerinti jelentése „nagy név”. Csak egy daimjónak lehetett családneve, ők a régi Japán földesurai és katonai főnemessége.

[3] A hónap a május megfelelője a régi japán kalendáriumban.

[4] A hónap neve „minazuki”, ami a június megfelelője a régi japán kalendáriumban.

[5] Ma Vakajama (Wakayama) prefektúra Japánban.

[6] A teljes átadás szintje, a legmagasabb fokozat a régi japán harcművészetekben.

[7] A kardrántás (és az abból való azonnali vágás) művészete.

[8] Családfő, egy eredeti japán harcművészeti iskola, régen egy céh, egy iskola vagy egy műhely vezetője.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.