Vándor a villámló karddal
- Sekiguchi Jushin és a Sekiguchi Ryu születésének legendás története -

Ahogy a régi történelmi tekercsekben és könyvekben írják, minden abban az esztendőben kezdődött (Kr.u. 1560), amikor Imagawa-szama[1], Szuruga ura úgy döntött, hogy hadjáratot indít, melynek során keresztül kell haladnia Owari földjén. Az a terület akkoriban a híres daimjó[2], Oda Nobunaga nagyúr birtokában volt. Imagawa Josimoto-szama (Imagawa Yoshimoto) már a szacuki[3] havában felkészült a hadjáratra, amikor a földművesek elkezdik a földbe ültetni a rizspalántákat. A következő hónapban[4], ami általában az év legszárazabb időszaka, amelyben a víz értékesebb még a mindent elvágó acélnál is, Imagawa Josimotó nagyúr elindult egy hatalmas és pusztító hadsereg élén Kiotó felé. Oda-szama azonban ádáz harcos volt, aki nem ismerte a félelmet, kiemelkedő volt a harci stratégiában, lenyűgöző érzéke volt az irányításhoz és a csapatok vezetéséhez, így dacára annak a rettentő ténynek, mely szerint az ellenség csapatai sokszoros túlerőben vannak, Oda nagyúrnak sikerült egy máig emlékezetes győzelmet aratnia Okehazama közelében. Imagawa Josimotó-szama szamurájhoz méltó halált halt a csatában, kardjával a kezében, miután két szamuráj, feltehetően Hattori Koheita és Mori Sinszuke közös erővel legyőzték őt.

Okehazama után az események lendületet vettek, a végzet kereke egyre gyorsabban forgott, míg végül bekövetkezett az Imagawa klán végső veresége. Egy rendkívüli képességű harcos, Szekigucsi Jarokuemon Udzsimune (Sekiguchi Yarokuemon Ujimune), aki abban az időben az Imagawa-család szamurája volt, elhagyta a család kastélyát, hogy az Atago-hegyen (Atago-yama) egy intenzív edzés és meditáció után a harcos valódi útjának szentelje az egész életét, vagyis a harcművészetek gyakorlásának és tanulmányozásának. Keményen edzett és sokat meditált, sem a keze, sem az elméje nem pihent a nagy munka közepette, mígnem a képességei és a tudása csaknem páratlan szintre fejlődött. Ekkor vándorlásba kezdett, amely során nagy hírnevet szerzett a japán szamurájok körében. Úgy nevezték, hogy Szekigucsi „Dzsúsin” (Sekiguchi Jushin), vagyis a „Fenevad szívű”.

Abban az időben történt, hogy Tokugawa Jorinobu-szama (Tokugawa Yorinobu), a Kisu Han[5] ura meghívta vakajamai kastélyába Szekigucsi Dzsúsint, az akkor már híres kardforgató mestert, majd megkérte őt, hogy mutassa be legendás tudását és képességeit. Szekigucsi Dzsúsin úgy lenyűgözte a házigazdát a villámgyors, hajszálpontos és hatékony technikáival, hogy Tokugawa-szama felkérte, maradjon végleg vakajamai kastélyában és tanítsa meg a stílusát, a Szekigucsi [SinSin] Rjú (Sekiguchi [ShinShin] Ryu) iskolát. Így történt, hogy a mester ott maradt és leszármazottaival együtt elnyerte a „Gorjúgi Sinan” („Goryugi Shinan”), vagyis egy „hivatalosan engedélyezett stílus tanítója” címet. Tokugawa Josimune (Tokugawa Yoshimune) nagyúr, a 8. sógun még a Menkyo Kaiden[6] fokozatot is elérte a Sekiguchi Ryu rendszerében.

Szemben a Tokugawa klán által kedvelt másik stílussal, a Jagjú Sinkage Rjú (Yagyu Shinkage Ryu) rendszerrel, a Sekiguchi Ryu inkább volt ádáz és agresszív. Nem volt ritka, hogy míg a nagyúr a Sekiguchi Ryu rendszerét gyakorolta, addig a Yagyu iskola látta el a testőri, védelmi feladatokat. Talán ez lehet az oka annak, hogy a Yagyu Shinkage Ryu iskola formagyakorlatai olyan halkak, így passzolnak a testőri feladathoz. Ezzel szemben a Sekiguchi iskola formagyakorlatait (kata) rendszerint a rájuk és az iskolára jellemző hosszú, hangos, összpontosított kiáltás (kiai) kíséri: az „iiieeeeeiiii”. Egy másik számottevő stílusjegy az úgynevezett „tobi chigiai” („tobi csigjai”) mozdulat, ami valójában egy váltott lábbal végrehajtott, ugrásszerű süllyedés, amely segít nem csak kézzel végrehajtani egy vágást, hanem a gravitációs erőt is felhasználva. A harmadik fontos stílusjegy a kard pengéjének hossza. A Sekiguchi Ryu kardforgatói a megszokottnál hosszabb pengét használnak. A penge hosszúsága egyénre szabott, melynek kiszámítása úgy történik, hogy az illető magasságából le kell vonni 3 saku (shaku= 30,3 cm) hosszúságot, akkor megkapjuk az adott személyhez illő penge méretét. Ez a hossz előnyt jelenthetett csatában és párbajoknál, ahol általában katana volt a felhasznált kard. Azt is lényeges megemlíteni, hogy bár a kard hosszú, a vele végrehajtott mozdulatok fölöttébb gyorsak. A régi időkben az iskolát nem ismerő – vagy szándékosan félrevezetett – emberek már csak a penge hosszából is gyakran gondolhatták, hogy a stílus nyilván lassabb, így kontratechnikákat alkalmaz, avagy éppen ellenkezőleg, vagyis hogy ilyen fegyverrel a legcélszerűbb, ha az ember előre támad, úgy talán nem kell védekeznie a fegyverforgatónak. Tulajdonképpen mind tévedtek, így ebben a tévedésben érte őket a vég.

A Sekiguchi Ryu egy ma is létező iskola, ám Japán területén kívül jelenleg csak egy maroknyi embernek van képzettsége és hivatalos jogosultsága tanítani, természetesen nem véletlenül. Az iskolának több ága ismert, melyek más-más területre koncentrálják a gyakorlásukat. Néhányan a Sekiguchi Ryu Ju-Jutsu, mások a Ken-Jutsu vagy a Batto-Jutsu - avagy Iai-Jutsu - területére összpontosítanak. Magyarországon elsősorban a Sekiguchi Ryu Batto-Jutsu[7] stílust gyakoroljuk és tanítjuk, melyet egy eredeti, tradicionális, japán vonalon keresztül kapunk. A Sekiguchi Ryu Batto-Jutsu stílust a 17. generációs Soke[8], Jamada Tosijaszu (Yamada Toshiyasu) nagymester személyes irányítása és tanítása mellett oktatjuk Magyarországon, Európában a 3. országként. Yamada mester azon kevés japán nagymesterek egyike, aki hajlandó külföldieket is megtanítani a művészetére, amennyiben érdemesnek találja őket rá. Ha az ember bizonyítja, hogy valóban meg akarja tanulni ezt a valóban eredeti japán stílust, ami még mindig az egyik legegyedibb a világon, akkor ma már van rá lehetőség.

Spalovszky Csaba Sensei (Magyarország, Budapest),
Soke Yamada Toshiyasu személyes tanítványa

2014. augusztus 6.

www.sekiguchiryu.hu
www.torashinjujitsu.hu

[1] A „szama” (jap.) szó jelentése „nagyúr” vagy „úr”. Olyan emberre mondják, aki nagyon magas rangban és/vagy tiszteletben áll.

[2] A „daimjó” (jap.) jelentése „hadúr”, "hűbérúr", „úr”, de szó szerinti jelentése „nagy név”. Csak egy daimjónak lehetett családneve, ők a régi Japán földesurai és katonai főnemessége.

[3] A hónap a május megfelelője a régi japán kalendáriumban.

[4] A hónap neve „minazuki”, ami a június megfelelője a régi japán kalendáriumban.

[5] Ma Vakajama (Wakayama) prefektúra Japánban.

[6] A teljes átadás szintje, a legmagasabb fokozat a régi japán harcművészetekben.

[7] A kardrántás (és az abból való azonnali vágás) művészete.

[8] Családfő, egy eredeti japán harcművészeti iskola, régen egy céh, egy iskola vagy egy műhely vezetője.

Az igazi harcos alakja minden kultúrában jelen van mind a mai napig. Talán nem csak azért, mert a háborúskodás majdnem egyidős az emberiséggel, hanem azért is, mert a harcos egy szimbólum. Védelmező és leigázó egyaránt lehet, de mindenképpen megjelenít egy szellemiséget, ami áthatja magának az embernek a jellemét is. Az idealizált harcos képe mindenképpen hordoz egyfajta erényes magasztosságot, melyet az átlagember csodál. Nem csupán az erő, az ügyesség és a harci jártasság az, ami a harcost, mint egyfajta ideált kiemel a tömegből, hanem a példa, amivel embertársai előtt jár, a rend és a belső tartás, mely mindenben megmutatkozik, amit tesz. Az igazi harcos mindig tisztában van az erejével és a példamutatás kötelességével, mert tudja, hogy csak az erényes ember teheti jobbá a világot, neki pedig kötelessége ezt a célt szolgálni, vagy az erőfeszítései és diadalai öncélúak és hiábavalóak lennének.

A szamuráj is egy harcos, méghozzá olyan, aki igyekszik mentesnek lenni a becstelenség mocskától és betartani a szamuráj útjának, a Bushidonak 7 klasszikus erényét. Ezek a Gi (egyenes jellem, igazságosság, becsület), Rei (udvariasság, helyes cselekvés, tisztelet), Yu (bátorság, kitartás), Chugi (kötelesség, hűség), Meiyo (becsület, tisztelet), Jin (könyörület, jóindulat) és Makoto (kimondott őszinteség, igazságosság). Jól látható, hogy ezen erények összekapcsolódnak egymással, néhol átfedés figyelhető meg. Valójában itt is van kölcsönösség, egyik erény vonzza a másikat, kölcsönösen feltételezik egymást. Azonban nagyon fontos dolog, hogy a szamuráj erényessége úgy, mint általában a japán emberé azon múlt, hogy a társadalom szemében képes volt-e fenntartni a szégyentől mentes állapotát. Ennek okán kimondottan fontos volt egy szamuráj számára, hogy tettei helyesnek mutatkozzanak, különben magára, esetleg családjára vagy egész klánjára szégyent hozhatott, ami a saját, esetleg mások életébe is kerülhetett. Mivel a becsület az életnél is fontosabb volt a szamurájok hagyományos gondolkodásában, inkább azt áldozták fel, noha a semmiért nem dobták oda.

Meglátásom szerint a szamurájok erényei tiszteletet érdemelnek, magam is becsülök mindenkit, aki ezeket az elveket betartva tiszteletre és megbecsülésre méltó életet él. Másfelől úgy gondolom, hogy itt egy nagyon szociális természetrű erkölcsiségről van szó, aminek az egyén számára csak akkor van haszna, ha az emberi szívet is megvilágítja, mivel eredetileg és céljában a földi életre összpontosul. Talán ezekből az okokból eredően  - nevezetesen az, hogy szociális és materiális szemléletű -, az is látszik, hogy egyes erények hangsúlyosabban jelentkeznek más erényeknél, ami alapvetően nem baj, mondhatni ez természetes, viszont ezek részben jobban ki vannak fejtve, ki vannak bontakoztatva, míg más erények a maguk puritán egyszerűségében alapvető jelentésüknél megragadtak, főleg a gyakorlatban. Mivel az erények hatnak egymásra, ezért a fontosabbak sem tudtak teljesen kibontakozni csak akkor, amikor valakiben a kevésbé lényegesnek tartott erény is kivirágzott, mélyebb megértést és gyakorlatot nyert. Mivel ez ritkán eshetett meg, pontosabb, tisztább alapokra kell helyezni a harcos erénytanát. Siker esetén a Bushido 7 erénye is újabb, teljesebb megvilágításba kerülhet, kibontakozhat a jó gondolatok valódi értelmezése megteremtve a belsőleg is erényes embert, akinek a tettei valódi tükörképei lehetnek a jóra csiszolt személyiségének, illetve akinek tettei valóban csiszolják saját személyiségét.

A szamurájok erényeiről elmondható, hogy őszinte kiteljesedésük esetén más erények meglétét is feltételezik. Egy részük valódi kibontakozása alapvető erények meglétének következménye. Ezeket az alpvető erényeket megtalálhatjuk a nyugati gondolkodásban és erénytanban, melyek azonban túl is mutatnak mindazon, amit a szamuráj útjánál láttunk, hiszen az embert egy jobb, igazságosabb élet felé vezetik, mely nem csupán külsőleg és társadalmilag, hanem belsőleg is minőségi változást jelent. Ezek az erények az úgynevezett "sarkalatos erények", melyek meghatározó erővel bírnak a görög-latin kultúrával rendelkező területeken már több, mint 2000 éve. Ezek a következők: okosság, igazságosság, mértékletesség és lelki erő/bátorság.

De mit is jelentenek ezek az erények valójában? Az okosság nem más, mint értelmünkkel és tetteinkkel mindenkor a helyes útra törekedni, valamint azon járni. Az okosság nélkül nem lehet megtalálni a középutat, ami az erények kialakításának fontos látószöge. Az okosság segít a szorult helyzetekben is, amikor a helyes megoldás megtalálására törekszünk. Az okosság természetesen helyes önismerettel és bölcsességgel párosulva teljesebben fejti ki hatását, mely lényeglátást, illetve az óvatosság és a bizalom leheletfinom összhangját is megjeleníti. Az okosság tehát képessé tesz felismerni, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

Az igazságosság nem csupán megadni mindenkinek, ami valóban megilleti, tisztességesen élni, valamint annak belátása is, hogy a tiszteletet mindennek és mindenkinek meg kell adni. Az igazságosság egyfajta életszentség és egyenesség is, az élet helyes és minden szennytől való megvalósítása, őszinte odafordulás a végtelen felé és az embertársaink felé egyaránt. Ilyen módon az ember lelki, erkölcsi tökéletesedése az igazság útjának járása. Tehát izolált igazságosság nem létezhet az igaz ember számára, a harcos ugyanis örökké belső és a világmindenségre nyitott szeretete alapján kell, hogy ítéljen. Nem csupán azt nézi, hogy mi a hideg tény, hanem hogy az élet, a lelkiismeret, a könyörület mit sugall. A harcos igazi ereje az ebből fakadó hitében van.

A mértékletesség az akarat uralma az ösztönök felett, a test és a szellemi lélek erőinek, a tudásnak, valamint minden egyéb javaknak az igazságosság rendje szerint történő felhasználása a helyes arány megtalálása, a harmónia megélése. A mértékletesség egyfajta fegyelmezettség, hiszen tartós mértéktartásra csak a fegyelmezett ember képes, a harcosnak pedig nagy önfegyelemmel kell rendelkeznie akár csata, akár béke idején. Nem ritkán a fegyelmezettsége tartja vissza attól, hogy meggondolatlan tettekre vállalkozzék, vagy olyat tegyen, amit később nagyon megbánna. Tehát a mértékletesség józanság is, amikor az ember észnél van és felelős döntésre képes, mert az okosság által átlátta, hogy mi a helyes, az igazságosság által megértette, mit kell tennie, a mértékletességgel felmérte, mivel jár majd tettének következménye és meddig lehet, kell elmennie, a bátorság pedig elég erőt ad majd neki, hogy kitartson és véghez is vigye, amit kell.

A bátorság kitárulkozás a nagy dolgok felé, mert csak a bátornak van esélye befogadni azt, ami mást félelemmel, rettegéssel, szorongással megfojt. A bátorság a nehéz helyzetekben való helytállás képessége, állhatatosság, türelem, egyfajta örök remény, ami arra sarkall, hogy soha ne adjuk fel. A lelki erő birtoklása, ami kitartást ad a nehéz helyzetekben is, ami segít legyőzni önmagunkat,a mikor az nagyon nehéz. A bátorság szembemegy a félelemmel, de távol tartja magát a vakmerőségtől is. Nagylelkűség és adakozókészség, valamint önzetlenség. A bátorság segít véghezvinni azt, ami helyes, azt, ami jó. A talpnyalás és a színlelés elutasítása szintén része a bátorságnak, valamint a lelki edzettség, ami a tényleges harchoz elengedhetetlen, nem csak a fizikálishoz, hanem a szellemiez is, mivel a sebezhető emer tudatában van sebezhetőségének. A harcos soha nem feledi, hogy meg is halhat, ám ez nem akadlyozza meg abban, hogy megtegye a kötelességét, hogy állhatatos maradjon a fájdalmak ellenére és kitartson a végsőkig.

Nézetem szerint ezek az erények sarokkőként szolgálnak az erényes személyiség felépítésében, különösen és főleg akkor, ha a négy sarkalatos erényt áthatja az ötödik: az alázat. Ez az erény tartja össze a négy másikat, áthatja mindegyiket, míg azok egymást feltételezve és megerősítve újabb erényeket szülnek. Az alázat erénye azért is nagyon fontos, mert ez jelenti teljes önismeretünket, hiszen pontos felismerése annak, hogy kik is vagyunk és mivel tartozunk másoknak és önmagunknak. Feltárja számunkra az emberi lét misztériumának azon igazságát, hogy az ember sérülékeny testben és lélekben is. Megmutatja, hogy az ember kiszolgáltatott helyzetben van, ám minden kiszolgáltatottsága ellenére méltósággal teljes.

Az alázat az a pont, ahol a szamuráj útja találkozik az általam felsorolt erényekkel. A japán viselkedésben az alázatnak kulcsszerepe van, ez teszi képessé a szamurájt a hűséges szolgálatra. Ez a közös pont azonban mégis mutat némi eltérést. Az alázat a japán gondolkodásban szoros összefüggésben van a szégyennel és a kötelességgel, míg a másik oldal a szeretethez vonja közelebb az ember alázatosságát, ami semmiképpen nem azonos a szolgalelkűséggel. A szeretet növekedése az emberi szívben az alázat gyakorlásával és belső létével is egyfajta arányosságot mutat. Ez csak akkor lehet, ha szilárd hittel vallja az ember, hogy a remény, mely bizakodást és erőt ad neki, nem hamis. A szamurájok abban nagyok voltak, hogy volt hitük a szolgálatban, volt hitük a kötelességükben, a legkiválóbbaknak pedig volt hitük abban is, hogy több a világ, mint amit kézzel meg lehet fogni.

Ezek alapján elmondható, hogy az erények gyakorlásával eljuthatunk a szeretet teljessebb birtoklására, melyhez erős hit és állhatatos remény párosul, idővel pedig talán kellő bölcsesség is. Ezért van az, hogy a dojom logójában, a Torashin Dojo logójában megjelenik öt gyémánt. Ezt neveztem el "öt gyémánt elméletnek", mely nem más, mint az okosság, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség ékkövei az ötödik körül, ami maga az ember, akinek értéke felbecsülhetetlen, aki az erények fényében növekszik és válik egyre fényesebbé. Ami pedig összeköti őket, az a láthatatlan alázat, amely nélkül a harcművészet útján nem lehet haladni, amely nélkül erényes életet sem igazán lehet élni, amely nélkül nem lehet naggyá lenni.

A célom olyan emberek nevelése és tanítása, akik csiszolt drágakővé akarnak válni, akinek a fejlődés már nem feladat, hanem létkérdés annak minden velejárójával együtt. Akár testi, akár lelki edzésről legyen szó, a maximumra kell törekednünk megtéve mindazt, ami tőlünk telik. Így van ez az erényekkel is. Annak az embernek, annak a harcosnak, aki a harcművészetek útján akar járni, ezt soha nem szabad elfelejtenie. 

Régóta tervezem papíron lefektetni azokat a gondolatokat, amelyek véleményem szerint meghatározzák egy küzdelemben résztvevők lelki állapotát, és rajtuk keresztül az egész folyamat kimenetelét. 

A küzdelem ebben az esetben két fél között vívott közelharcot jelöl, elvonatkoztatva a kifejezés, a hétköznapok során számos esetben előforduló, metaforikus értelmezésétől.

Lelki állapot alatt pedig, azt a mentálisan és érzelmileg kölcsönös egymásra hatásban működő, szubjektív lekerekítettséget értem, amely csak tulajdonosa számára képes teljességében megnyilvánulni. Ez az állapot mindenkiben más módon van jelen, más dinamizmusok mozgatják,  máshogy épül rá a test, a környezet, máshogy befolyásolja a küzdelem is.

A küzdelem lélektana tulajdonképpen ebben dől el, a résztvevők belső mozgásai szerint körvonalazódik, a testi erő és a technikai tudás csak ezt követik.

A küzdelem ''lelke'' a résztvevőkben van, de ettől még sem a fizikai térben, sem az időben nem tudjuk pontosan behatárolni vagy korlátozni. A lélek természete ugyanis kiterjedtebb mint lineáris időképünk, és sokkal gazdagabb mint látható, hallható világunk. Ez a mozgató erő, ami képessé teszi az embert arra, hogy gondolatait fizikai valósággá tegye, például az erőkifejtés mértékében, képes pillanatok alatt éveken keresztül táplált energiamezőket aktiválni, reflexeket villogtatni, képes elvonatkoztatni jelenétől és helyzetétől. A küzdelem lélektana nem egy gondolatról szól, nem egy érzésről, hanem mérhetetlenül sok lélekjelenségről, amit mindenki saját módon él meg. Máshogy fogalmazva, akinek az életében a küzdelem ezen formája gyakran visszatérő tapasztalat, annak számára megnyílik a lehetőség, hogy megtanulja helyzetidegen és ösztönidegen folyamatokkal koordinálni belső mozgásait, így menekülés helyett a szembenézést választja, és egy küzdelemben megnyitja teljes személyiségét. A jó harcos ugyanis nem csupán erejével és technikai tudásával vív, hanem egész lényével.

A küzdelem belső világának két aspektusához szeretnék ennél a pontnál elkanyarodni, tekintetbe véve, hogy több ágense is van a témának. Egyik esetben magáról a helyzetről van szó, ami a szereplők  tevékenysége felett gyakorol autoritást, és a vele való kapcsolatteremtésről, másik esetben pedig a résztvevőkről, akik képesek uralni fizikai környezetüket. A két szempont nem zárja ki egymást, kölcsönös viszonyuk azonban nehezen definiálható.

A helyzet és a résztvevők kettősége a pszichológia felfogásában is felmerülő ellentét, hogy valójában hogyan is tudjuk értelmezni az emberi viselkedést: az életünk során adódó helyzetek, vagy személyiségünk egyes jegyei azok, amelyek bizonyosságot adhatnak a kérdés tisztázásában. Átvetítve mindezt a küzdelem dimenziójába, sokkal mélyebb értelmezését kaphatjuk a fizikai kontaktusnak.

A küzdelem helyzete nem egy hétköznapi felállás, még akkor sem, ha azt klasszikus értelemben, az egyik fél győzelme zárja le. A küzdelem a legtisztább tapasztalat kell, hogy legyen. Annak a fizikai valóságnak, amit megélünk eggyé kell válnia azzal, amivel megéljük, az az a helyzet szellemiségével. A pillanatot a legtisztábban megfogni hasonlóan nehéz mint a legőszintébb szót kimondani. A helyzet akkor lesz uralkodó szerepben, amikor a valóság kiválasztja a mozdulatot, a törekvés a fizikailag jelenlévőben tud érvényesülni, a figyelmet pedig megragadja a pillanat legkedvezőbb törtrésze. A helyzet úgy válik írányítóvá, ahogy a puzzle utolsó darabja a helyére kerül, azt tesszük, amit akarunk, mert mást nem is tehetnénk. Azt gondolom, ezzel csak az tudna vitatkozni, aki soha nem küzdött úgy, hogy győzni akart. Az ilyen tapasztalat jártasság feltétele, amikor a gondolatok már elcsendesednek, és nem a “győznöm kell!”, vagy a “nem veszíthetek!” felszólítások vezérelnek, hanem tudatunkat és érzelmeinket teljesen bevonja a fizikai világ, amiben úgy mozgunk mintha ránk öntötték volna.

Ezek mellett mennyiben lehet befolyásoló tényező a személyiség? Egyértelműen azt vallom, hogy aki bemerészkedik egy küzdelembe, az magával visz mindent, ami őt jelenti. Sokszor halljuk, hogy a harcművészet igazi önkifejezés. A mozdulatok, az erő, a technikai variációk beillesztése, a teljes stratégia, a fáradtság tűrése, a fájdalom idegi felszívódása olyan elemek, amelyek mind a szellemen keresztül mozognak, azokból a mélységekből merítenek és kapnak visszajelzéseket, amelyek egy egész személyiséget alapjaiban határoznak meg. A küzdelem eldönti rólunk, hogy kik vagyunk valójában, és egy igazságos küzdelem a legmélyebb önismeret tiszta levegőjére engedi a túl sok gondolattal terhelt embert. A felek erőfeszítései azokból a gyökerekből táplálkoznak, amik élettapasztalataikból lettek kitartássá, fegyelemmé, koncentrációvá, ügyességgé és bátorsággá. Nem válik mindenki harcossá, és nincs két ember, aki egyformán küzdene. A jó harcos tudja honnan nyerjen energiát a győzelemhez, és tudja hogyan viselje büszkén a veszteséget. Személyiségünk ott lappang minden mozdulatban, minden érzés kontrolljában, minden győzelemben és vereségben. A harcosnak személyisége és élete a küzdelmenek tárháza lesz, ha lénye a küzdelem világán kívül is megtalálta a harmóniát, amire a harc során is törekszik.

Helyzet és harcos akkor válik eggyé, ha a harcos képes magát a küzdelemre bízni, és helyesen irányítja azokat a folyamatokat, amelyeket a helyzet megkövetel. Ha úgy illeszti magát a küzdelembe, hogy a tapasztalat egy a belső valósággal, közel engedi magát a megfelelő lehetőséghez, vagy elzár mindent a fájdalom útjában. A lélek egyik legőszintébb kitárulkozása ez, belső harmónia a fizikai valóság bőre alatt. Ha ez megtörténik már nem a küzdelem két oldaláról beszélünk, hanem a küzdelem természetéről.

Nincs két egyforma út, de mindenki hasonlóan formálja világát a küzdelemhez, amennyiben az nem aljas szándékból történik. A küzdelemben résztvevők csak akkor képesek emberfeletti önkontrollt gyakorolni, ha egyensúlyban tartják a külső és belső erőket, ha mozdulataiknak van belső párja, ami a  szellemi erőt fizikaivá teszi, és fordítva, képesek szellemi erejüket táplálni és nyugtatni azzal, amivel fizikai úton találkoznak

 Kozma Levente,
a Torashin Dojo tagja

A harcművészetek világa nagyon színes és vérpezsdítő. Számtalan lehetőség kínálkozik arra, hogy az ember képezni tudja magát, hogy elmélyüljön valamely harci ágazat rejtelmeiben. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy milyen megközelítéssel, milyen alapvető céllal tanuljuk és tanítják nekünk azt a harcművészetet, amit választunk, választottunk.

Ha ma valaki háttértudás nélkül, laikusként kezd kutatni a világon tanulható számos harcművészet között, hamar szembetűnik majd neki, hogy temérdek olyan stílust, irányzatot vagy iskolát talál, amiben vagy aminek a végén szerepel a "jutsu", "jitsu" vagy a "do" szó. Én most elsősorban a japán harcművészeteket fogom érinteni, noha a "do" szó más országok (pl.: Korea) harci irányzataiban is megtalálható.

A "do" jelentése "út", amit elsősorban szellemi értelemben kell érteni. A "do" a későbbi korok irányzataira jellemző, ahol a szellemi és az erkölcsi nevelés, a test épségének védelme nagyobb hangsúlyt kapott, mint korábban. A "do" jelképezi a névben, hogy harci művészetről, egy elmélyült útról van szó, melyben a csiszolás nem feltétlenül a véres csatákra, háborúkra, élet-halál kérdését eldöntő párbajokra készít fel, hanem figyelembe veszi az ember szellemi, lelki fejlesztésének fontosságát, elméjének művelését, gondozását előtérbe helyezi. A "do" nem akar elvenni, adni szeretne a gyakorlóinak, akik a szertartásos formák szabta kereteken keresztül mélyen magukba szívják a felülemelkedés képességét és a többlettartalom keresésének igényét. Ezért is igaz talán, hogy a "do" a filozófiai töltetet is jelöli, egy ösvényt, amit az erdőbe vágtak fel annak a meredek hegynek a gerincén, amelynek tetejére minden harcművész igyekszik feljutni.

A "jutsu" (modernebben "jitsu") szó jelentése "technika", "módszer", "tudomány". Ez az ősibb útja a harci irányzatoknak, amelyek harciasabb jelleget mutatnak. Itt is a csiszolás a fontos, az ember emberré tétele, de a "jutsu" szóval jelzett irányzatok mindig közel állnak a harc praktikus oldalához, az élet-halál összeütközésekre való felkészüléshez. Itt még talán jobban megtalálhatóak a mindennapi gyakorlás keretei között azok a technikák, amelyeken jól látszik: ezeknek a célja a másik feletti uralom, kontroll és győzelem elérése. Nem sport, nem versenyre termett. A filozófia tanulása és az elme pallérozása azonban magas szinten itt is elengedhetetlen, mivel bizonyos dolgok mélyebb megértéséhez igenis szükséges, hogy az ember képezze magát. A "jutsu" az ősök útja, a szamurájok csatakiáltásának eldörrenése és a technikájuk halálos finomságának módszeres keveréke, és e kettő a kitartó és kemény edzések tüzében, a fegyelem állhatatos izzásában forr eggyé.

Bármelyik utat is választja az ember, igaz lesz, hogy fegyelem, kitartó munka, odaadás és alázat kell a sikerhez, és aki a végsőkig elszánt, felér a csúcsra.

Spalovszky Csaba sensei

Van egy régi szamuráj mondás: "Ken fude ittai", azaz "kard és ecset egylényegű". A vonások precíz íve, az ecsetet tartó kéz rezzenéstelen pontossága, a koncentráló elme kihegyezett figyelme megegyezik a japán kardvívók gyakorláshoz való hozzáállásával. A kalligráfia gyakorlása és a harcművészet gyakorlása az elme csendjében összeér, és ez a találkozás a szamuráj útjának szimbólumává vált.

Egy szamuráj - ha azt akarta, hogy komolyan vegyék - a tanulás és a harcművészetek gyakorlása által válhatott azzá, akinek foglalkozása, hivatástudata és életmódja szerint lennie kellett. A XVI-XVII. században már az a szamuráj, aki némi alapműveltséget nem tudott magáénak, nehezebben érvényesíthette magát a többi szamurájjal szemben a politika és a stratégia színterein, és ha nem jött egy olyan csata, amiben bizonyíthatta rátermettségét, valószínűleg soha nem emelkedhetett fel. A gazdagabb családok gyermekei már komolyabb iskolázottságot is kaphattak, mert náluk a magasabb szellemi képzésre való igény, a család iránti felsőbb elvárás és az anyagi háttér magasabb szinten állt. Elvárták egy szamurájtól, kiváltképp a gazdagabb családok gyermekeitől, hogy a lelkükkel, szellemükkel is foglalkozzanak a béke napjaiban. Sok szamuráj írt gyönyörű haikukat, festett képeket vagy formázott szobrokat. A nagy kardforgató, Mijamoto Muszasi is végzett művészi tevékenységet, többek között írt és szobrászkodott. A kalligráfia gyakorlása azonban talán minden művészeti ágnál jobban hasonlít a kardforgatásra, ezért a shodo gyakorlása alapvetővé vált. Igaz volt-e vagy sem, úgy hírlik sokan vallották, hogy képesek megítélni egy szamuráj harci tudományát arról, ahogy a tollat tartja és ahogy a jeleket papíra veti.

Az idősödő, sokat tapasztalt Muszasi maga is úgy fogalmazott az Öt Gyűrű Könyvében, hogy "ha csak a kardfogatás technikája foglalkoztat, soha nem ismered meg a kard igazi útját." Aki csak a gyilkoláshoz ért, igen sebezhető, mert nincs meg benne az élet teljességének átfogó szemlélete, így vannak dolgok, amelyeket képtelen megérteni vagy megélni. A művészetek, a tudomány és az elmélyült meditáció segítettek a szamurájoknak életük, belső világuk teljességének kifejezésében, melyben az ellentmondások szorítása meglazulhatott, a lelkük felengedhetett, személyiségük megnyilvánulhatott.

Mivel a szamurájok egy jelentős része a béke mindennapjaiban is igyekezett nem elpuhulni, edzéssel és a harci tudományok gyakorlásával is sok időt töltött. Mivel ezek mindig a maguk szitakötő-létére emlékeztették őket, szükségük lehetett a művészetek maradandóságának ígéretére, amely mégsem töltötte el őket a hiúság vagy a ragaszkodás érzésével, mert azok megakadályozták volna őket kötelességük maradéktalan és halogatás nélküli teljesítésében, ami szégyent jelentett volna az egész családjuk számára, és így talán az életükbe is kerülhetett. Az egyetlen olyan dolog, amire egy átlagos szamuráj lelkiismeret-furdalás nélkül költött, amelyhez ragaszkodott az a kardja volt. Nem számított, hogy egy szamuráj gazdag-e vagy szegény, a legbecsesebb értéktárgyának minden bizonnyal a kardját tekintette, ami élet és halál eszköze volt a számára.

A háborúk csökkenésével a szamurájok újabb feladatokat is kaptak az adminisztráció és a hivatalnoki munka területén. Noha ez a szolgálat nem az a szolgálat, amelyre egy szamuráj valójában felkészítést kapott, a tanulás még sokkal inkább fontossá vált. A XIX. századra a szamurájok között alig volt - ha volt - tanulatlan ember. Az írás ekkor már nem csupán gyakorlás és művészet, hanem sokuk számára megélhetés. A kard azonban egészen a viselésének betiltásáig ott volt a szamurájok oldalán és jelezte rangjuk, méltóságuk, társadalmi osztályuk és foglalkozásuk mibenlétét. Az igazi szamurájok még ekkor is ragaszkodtak őseik harci útjához, gyakorlással és szellemük élesen tartásával igyekeztek a kard és ecset útának járására. A yawara, aikijitsu, ju-jutsu és más művészetek gyakorlása mellett a kardfogatás tudománya, a kenjutsu maradt a szamurájok legnemesebb művészete, és mind a mai napig elengedhetetlen ismeret és gyakorlat a kardforgatás technikai és szellemi része a szamurájok még élő harci irányzataiban. Ha pedig jó mélyen elgondolkodunk a szamurájok kettős útján, ma is igaz a mondás: "ken fude ittai".

 Spalovszky Csaba sensei

(Tanulj japán diplomás mestertől igazi Japán Ju-Jitsu-t és Kenjutsu-t a Torashin Dojo-ban Budapesten: www.torashinjujitsu.hu)

A régi időkben, amikor a harcosok még hideg fegyvereket használtak, az ember fejlesztése volt a fő cél. Nem volt elegendő egy jól megmukált vért vagy egy különlegesen edzett kard, mert önmagukban ezek hasztalanok. A cél a harcos tökéletesítése volt, akinek akaratereje, technikai tudása, testi és és mentális képességei, valamint edzettsége és harci tapasztalata, tanultsága volt a döntő egy párbaj vagy ütközet alkalmával. Ha valaki ezeke közül több dologban jeleskedett, mint az ellenfele, jó esélye volt a győzelemre, ezért a harcosok mindent megtettek azért, hogy fejlődjenek és megkapják a megfelelő kiképzést. Tudatukat éppúgy edzették, mint a testüket, mert végső soron az elme diadalmaskodása a másik elme felett könnyebb győzelemhez segíthette őket.

Ma is kiképzik a katonákat, de a fegyverek fejlesztése felettébb előtérbe került. Sok dolog van, amiben már nincs meg az a precizitás és szinte emberfeletti ügyesség, ami korábban a harcosokat, kiváltképp a szamurájokat jellemezte. Ezeknek a helyét átvették a technikai ismeretek, a számítsátechnikai és elektronikai eszközök kezelésének módjai, és csak egy szűk réteg dolgozik ma is a testi képességeinek hasonló tökéletesítésén, amit a régi japán harcosoknál úgy csodálunk. Ezek a katonák többségében az elithez tartoznak és peciális bevetésekre készítik fel őket.

 A túlélés utáni vágy és a harcban aratott győzelem célja azonban minden időben közös érdek. A haláltól való félelemmel minden harcosnak szembe kell néznie kortól, nemtől és történelmi korszaktól függetlenül. Abban sincs eltérés, hogy erre az elmét és a testet egyaránt fel kell készíteni. Nem csoda, hogy mind a mai napig az egyik legjobb módja ennek valamely harcművészet magasabb szintű ismerete, gyakorlása. Ez lehetőleg olyan rendszer kell, hogy legyen, ami megtanít kikapcsolni is, tehát tartalmaz meditációs gyakorlatokat. Még akkor is fontos lehet ez, ha valaki nem viszi tökéletes szintre, mivel a meditáció adta általános hatásokat és előnyöket akkor is élvezheti. Ma is talán az egyik legalkalmasabb és legtöbb helyen méltán oktatott ju-jutsu (ju-jitsu, jiu-jitsu) az a harci szisztéma, ami leginkább megfelel a fegyveres erők, iiletve a személy- és vagyonvédelem szempontjainak, céljainak.

A ju-jutsunak számtalan változata létezik, ám a japán utak a legautentikusabbak mind közül. Ezekben a harci rendszerekben van a legszélesebb technikai repertoár az összes japán harcművészet közül, és talán a világ bármely pontján megállja a helyét bármivel szemben. Csupán egy faktor kérdéses: az emberi. Sok más harcművészetnek és harci iskolának van szerepe és jelentősége a modern harcászatban is, pl.: karate, kung-fu, judo, krav-maga, tanto-jutsu, stb. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy mindegyikben közös az emberi tényező, illetve az embernek, mint egésznek a fejlesztése. A szamurájok például abban többek voltak az átlagos harcosoknál, hogy elméjüket gondosan fejlesztették, szikár akarattal kényszerítették testüket a fájdalom elviselésére és az alázat messzemenő gyakorlására. A szamuráj-családok tagjai pedig mind gyakorolták a ju-jutsu valamely ágát, talán éppen saját családi iskolájukat, melyet a kardforgatás és más fegyverek használatának tudománya mellé esszenciálisnak tartottak.

Összefoglalva a témát láthatjuk, hogy a morális tartás, a harci bátorság és a készségek fejlesztése mind a mai napig jellemző kell, hogy legyen azokra, akik a harc valamely területével foglalkoznak. A technikák elsajátításán túl a lelki és szellemi tökéletesedés is elengedhetetlen, főleg akkor, ha valaki a harcművészet útjára lép. A tanács ugyanaz, mint a régi szamurájok, mesterek szava: "Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni!"

Spalovszky Csaba sensei

Sokan - laikusok és kevésbé laikusok - azt hangoztatják manapság, hogy igazi Japán Ju-Jitsu (Ju-Jutsu) oktatás Magyarországon, de talán egész Európában sem létezik; ezek szerint minden, amit ezen a néven vagy hasonlón tanítanak, csak árnyéka az eredetinek, vagy meglehet, hogy csak a reklám kedvéért viseli azt a nevet, hogy Japán Ju-Jitsu vagy Nihon Ju-Jitsu, Nihon Yawara, stb. Ugyanazok, akik váltig vitatják ezeknek a rendszereknek az eredetiségét - pedig a japánok maguk is elismerik őket -, természetesen nem rendelkeznek egyik ilyen irányzatból sem magas fokozattal, hiszen minek, ám véleményük felettébb kikristályosodottnak hat, sokat tapasztalt guruként adnak tanácsot, noha nem kevesen közülük talán még soha nem is próbálkoztak igazi Japán Ju-Jitsuval sehol, csak mások véleménye és tanítása nyomán jutottak erre a tájékozottnak nem mondható következtetésre. Ennek ellenére valóban igazuk van abban, hogy autentikus Japán Jitsut találni manapság nem könnyű, hiszen nem elég egy valódi rendszerre lelni, eredeti tudással rendelkező és alkalmas mester is kell az eredményes összhatáshoz, és talán itt bukik meg a dolog a legtöbbször.

A japán harcművészetek közül talán a legkomplexebb, ennek okán pedig a legsokoldalúbb harcosokat nevelő rendszer a ju-jitsu. Számtalan ága és változata van világszerte, sok családi rendszer is fennmaradt, de az autentikus irányzatoknak mindig japán gyökere van: egy mester, egy családfa, egy származtatási vonal. Még a ma méltán népszerű Brazil Jiu-Jitsu alapjai is japán mestertől származnak. Én személy szerint sok jó és tehetséges mestert láttam Európában, de autentikus rendszert kevesebbet. Azonban saját tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy igenis vannak olyan iskolák és mesterek, akik eredeti Japán Ju-Jitsut tanítanak. A történelem folyamán számos néven emlegették ezt a harcművészetet, de mára a legjobban a régi elnevezések közül talán a Yawara maradt meg, és inkább Ju-Jutsu (Ju-Jitsu, Jiu-Jitsu) néven ismerte meg a világ. Noha Nihon Ju-Jitsut és Nihon Yawarát lehet tanulni többek között Spanyolországban, Franciaországban és akár Magyarországon is, nem mindegy, hol és kitől tanul az ember. Magyarországon is relatíve sok Ju-Jitsu mester fokozatot elért ember él, akik valamilyen irányzatból számottevő tudásra tettek szert. Azonban kevesen képesek visszaadni azt a színvonalat, amit Japánban láttunk. Erre csupán néhányan képesek közülük, mivel ehhez nem elég technikailag jónak lenni; rengeteg olyan szellemi síkon megvalósuló tényező van, ami egy mestert kiemel a többi közül, és ezek közül csak egy maga a pallérozott elme. A japán kultúra ismerete, a speciális edzésmódszerek tudása, a meditációs gyakorlatok jelentőségének és mikéntjének ismerete, a szakszókincs ismerete, az életpontok rendszeren belüli tudása, valamint a széles látókör szerencsére mind elengedhetetlenek. De még ekkor is van egy akadály: képesnek kell lenni arra, hogy a meglévő tudást tovább is adja az ember, ehhez pedig tudni kell tanítani, nevelni. Ha minden megvan, akkor van esély valami többre, mint harcot oktatni, már harcművészetet lehet tanítani.

Budapesten is van olyan hely - talán több is -, ahol ezek a dolgok megvannak. Én jelenleg egy budán működő dojoban találtam meg leginkább azokat az értékeket, amiket kerestem. Itt nem csak Japán Ju-Jitsut tanítanak, hanem Budo és Bushido szellemiséget is. Van elmélet, gyakorlat (több eredeti japán rendszer teljes anyaga!), van meditáció, fegyverek (főleg magasabb szinten), és ami legjobb, hogy értelme van mindennek, mert teljesen logikusan van felépítve a rendszer is és az edzések is. Van Qi (belső erő) gyakorlat is már a kezdő szinttől, az edzőtáborok alkalmával pedig speciális energetikai gyakorlatok és életpont ismeretek is részét képezik a tananyagnak. Ha ez nem lenne elég, a társaság is teljes mértékben hagyománytisztelő, és szeretettel fordulnak mindenki felé, aki komolyan közéjük kíván tartozni. A cím: 1126 Budapest, Márvány utca 32. (Budai Középiskola), a klub neve TORASHIN DOJO. A mestert Japánban is elismerték, a Japán Harcművészeti Akadémia adta ki a diplomáit, tehát nem is egy irányzatban elismert.

Egyszer volt, hol nem volt... kezdhetném így is, mert valójában majdnem mesébe illően hihetetlen, olyan ritkaságról írok most. Budapest 12. kerületében található egy ritka fajta Dojo. Nem túl nagy, még nem túl ismert (itthon!), még nem beszél róla mindenki. Még! Tipikusan olyan közösség, ahová mindenki vágyna, ha tudna róla. Nincs megrontva a világ korrupciójától, nem a pénz, nem a hatalomvágy vagy a magamutogatás helye. Nem dobálják az öveket minden második hónapban, nem osztogatnak politikai fokozatokat, nem adnak lejjebb a színvonalból a gyorsabb haladás kedvéért. Nem verik a mellüket, pedig lenne mit megmutatniuk a világnak. Minden tanítás valódi, az életről, a lélekről, a harcművészet valódi minőségéről szól. A Dojo teljesen tradícionális szemléletű, követi a japán szamurájok szellemiségét, de magyar szív dobog benne. A szintetikus technikai repertoár egyedülálló: Nihon Ju-Jutsu, Hakuda Jitsu Kenpo, Nihon Tai Jitsu, Iaido, Judo, Aikijitsu, Okinawai Karate, Kobudo, életpontok ismerete... mindegyik külföldön is elismert, magas szinten. Ami azonban valóban érdekes, hogy ebben a Dojoban tényleg van szellemi oktatás is, tehát pedagógiai munka zajlik, nevelés, formálás, nem csak arról szól, hogy sikerüljön megtanulni hatékonyan küzdeni, nem mintha már ez is ne lenne érdemleges eredmény. Nem csoda, hogy így megy ez, hiszen a klub mestere gyakorló pedagógus, több diplomával rendelkező, egyetemet végzett tanár, és nem mellesleg egy neves lovagrend tartományfőnöke. Az pedig, hogy ő külföldön mennyire elismert a harcművészetek terén, jól bizonyítják a több világszervezetnél elfogadott, Japán (császári család által támogatott) Harcművészeti Akadémia által kiadott japán diplomái, amiket a világ minden táján jól ismernek és elfogadnak, hiszen ennél aligha kell jobb ajánlólevél. De ha ez mégsem lenne elegendő, a mester világbajnok is, tehát nem mondhatja senki, hogy "szép meg jó minden, de mikor mutatott valamit is ebből...".

Miért nem hallottak sokan még erről a Dojoról? Mert nem az a mester elsődleges célja, hogy mindenki oda járjon két hétig, ő beéri azokkal, akik elég komolyan szeretnének egy jó közösséghez tartozva formálódni a harcművészetének tanítása által. Nem tömegsportot tart, hanem harcművészetet tanít. Nem vállalkozó, pénzbehajtó vagy kasszás, hanem mester, tehát nem arról szól a hivatása, hogy beszedje a pénzt. Éppen ezért sok szegény fiatal is megengedheti magának, hogy tanuljon tőle. A kritérium az odaadás és a dojo szabályainak, tanításának követése. Ha valaki maradni akar, nem kell kiugró tehetségnek lennie, de ha az, akkor kiteljesedhet, mert egy életre elegendő tudás van számára félretéve.

A hely neve Torashin Dojo, a mester neve pedig Spalovszky Csaba. Akit érdekel a harcművészet, aki meg akarja magát és a családját védeni, aki még tétovázik, aki már megcsömörlött valahol valami miatt, aki értelmesen akarja eltölteni az idejét, annak ezt a helyet tiszta szívből tudom ajánlani.